Meg kell tapasztalni dolgokat, hogy más ember munkáját igazán becsülni tudjuk.
Az elmúlt hétvégén elutazott az egyik kolléganőm és nagyvonalúan átvállaltam a családjából 4 leánykát. Akkor még nem sejtettem mire vállalkozom. Két pici lány és 2 nagyobbacska lányka megérkezett péntek délután. Rájöttem, hogy a hónapok alatt a lakás a nagyobb lányokra lett kialakítva. Az első délután csak pakolással telt. Minden pillanatban találtam olyan dolgokat a kicsi lányok kezében, ami nem oda való. A szobám kész raktár lett, a lakásban meg a 3, 4 éves korosztály magasságában mindent feljebb kellett pakolni. Elérkezett az este, fürdetés, altatás. Én már megszoktam, hogy vacsora után a lányaim automatikusan mennek fürdeni szép sorban, ismerik az órát így 9-kor többé-kevésbé megtörténi a villanyoltás. Péntek este felborult az egyensúly. Engem annyira lekötött a 2 kislány esti programja, hogy nem tudtam odafigyelni a többi lánykára így a fürdés is elhúzódott 11-ig. A nagy barátkozásba a lányaim nem nagyon indultak el fürdeni, én amíg altattam addig nem tudtam elszabadulni a kicsik ágya mellől, hogy leellenőrizzem a fürdés menetét.
Az altatás este nem semmi meló. A két picit külön kellett altatni, mert az egyik izgő-mozgó kislány volt a másik csendben el volt a saját világában, amúgy testvérek voltak, de nagyon nem hasonlítottak egymásra. A kis izgága gyermeket kellett először altatni. Mellőle nem lehet egykönnyen szabadulni. Már fél órája altatom, simogatom, kis idő múltán hallom, hogy horkol már. Megpróbáltam elsettenkedni az ágy mellől, persze egyből felriadt, megszorította a kezemet és mondta, ne menj el. Kezdődik minden elölről, most már odafeküdtem mellé, hozzám bújt, olyan szorosan ölelgetett, gondoltam ma este biztos nem tudom lehámozni magamról még ha, elalszik is. Szegénykém nagyon kis szeretethiányos lányka. A legnehezebb az volt, hogy el ne aludjak, mert a másik kislány meg kint ült a széken és várta, hogy elaludjon a testvére és mehet ő is az ágyba. Olyan sokára végeztem, szegény kislány majd lefordult a székről annyira álmos volt.
Amikor bementem vele is a szobába minden kezdődött elölről. Altatás, simogatás, mondjuk neki, ha énekelnek altatás közben 10 perc alatt elalszik. Amikor végleg sikerült kikerülnöm a sötét szobából, hunyorogva látom, az előtérben még bohóckodnak lefürödetlen gyerekek. Őket is irányba raktam és nagy nehezen vége lett a péntek estének.
Reggel 7-kor a kicsi lányok persze bejöttek elmondani nekem, hogy ők már fent vannak. Még azt sem tudtam milyen nap van, nagyon leszívott a pénteki nap, így bebújtak még egy kicsit hozzám kapcsoltam nekik mesét, ne keltsék fel a nagyobb lányokat.
Féltem a szombati naptól, mi lesz itt ha már csak egy délután elvitte minden energiámat. Szerencsére a nagyobb lányok segítettek lekötötték a kicsiket, mesét néztek, rajzolgattak.
Ebéd után sétálunk vissza a lakásba. A földszinten a legkisebb lány megszorítja a kezemet, felnéz nagy szemekkel és közli, hogy kakilnia kell. Ajaj…….róla mondta a nevelőjük, ha mondja, az azt jelenti, hogy már folyamatban is van. Feltekintettem a 4. emeletre, gondoltam jó kis menet lesz. Felkaptam a kislányt és egy olyan sprintet lenyomtam felfelé, mint még soha. Szinte a levegőben vetkőztetve dobtam rá a wc-re. A kád szélére leültem és levegő után kapkodtam. Amint kaptam egy kis oxigént látom, a gyermek ül és mosolyog, kérdem mi ilyen vicces?
Vigyorogva közli, csak vicceltem…
A gyermekeknek is van kellő humor érzékük.
A hétvége után minden tiszteletem a kollégáimé, akiknek a családjába ilyen pici gyermekek vannak. Nem egyszerű nekik a kicsikkel úgy, hogy mellettük netán van még a családban 7-8 nagyobb gyerek. Sok munka, kitartás és energia kell hozzá. Le a kalappal előttük!
Hihetetlen mennyire megéreznek dolgokat a kicsi gyerekek. Az első este, amikor pelenkáztam az egyiket, mosolyogva mondja, magának még sosem volt saját babája. Megálltam egy pillanatra, és elcsodálkoztam. Volt már dolgom pelenkás gyerekhez, nem idegen számomra egy gyermek be pelenkázása, de úgy látszik, a pár éves gyerek megérzi, hogy máshogy nyúltam hozzá és nem úgy, mint aki már anya. Az ő nevelőnőjüknek van saját gyereke így volt mihez hasonlítsa, mert sajnos a saját édesanyjáéhoz nem tudja hasonlítani.
Vasárnap estefelé bejött a két picike a szobámba és hozzám bújtak. Két gyönyörű, egészséges kicsi gyermek, de nem kell az anyukájuknak. Számomra ez felfoghatatlan a mai napig. Az alapítvány gyermekeit elnézve a sok szép fiúcskát és leánykát, akik nem tudják mi az a szülői szeretet. Hiába próbáljuk, mi nevelők a család melegét előteremteni nekik, az édes anyát és édes apát nem lehet semmivel helyettesíteni.
Amikor hétfőn visszatértek a saját családjukhoz, a nagyobb lányaim mesélték, hogy a legkisebb leánykám egész hétvégén féltékeny volt a két picire. Amikor netán a másik szobába voltam oda-oda súgta nekik, hogy ha még egyszer felmászol a nevelő nénimre meghúzom a hajad.
Általában egy nagyobbacska testvér is féltékeny az újszülött kistestvérére, itt is ez történt, nem ő volt a legkisebb a családban. Mára vissza ált a rend, a lányom újból a legkisebb, élvezi visszanyert pozícióját.
A fotókat a linkre kattintva tekinthetitek meg:
Elkezdődött az advent. Mi is megcsináltuk a kis koszorúnkat, a lányok feldíszítették a lakást. Kérték, hogy legyen saját karácsonyfája a családunknak. Mivel díszeink nincsenek, de vannak kreatív alapanyagaink, az én feltételem, hogy a fára a díszeket nekik kell elkészíteniük. Hétvégén neki is állnak, hétfő délelőtt lehet már meg is tudom őket lepni a fával.
Csütörtök este adventi kézműves foglalkozás volt az ebédlőben. Az én asztalomnál mézeskalácsot készítettünk, lesütöttünk előre azért egy nagy adagot, hogy aki éppen nem tud tésztát gyúrni az addig díszítsen. Sok gyermek odagyűlt az asztalhoz, de szerintem, inkább azért mert ennél az asztalnál volt ehető és édes dolog. Nagyobbacska fiúk is lelkesen fűzögettek, díszítettek, de akadt olyan is aki bizony a sodrófát is kézbe vette. A többi asztalnál is sok szép dolgot készítettek a gyerekek, adventi koszorú, asztaldísz, karácsonyfadíszek, szíveket festettek, rajzoltak. Jó volt látni ennyi gyermeket amint együtt készülődnek az adventben.
Mondták, hogy lesz valami zene is a kézműves délután alatt. Amikor beléptem az ebédlő ajtaján kissé megtorpantam a meglepetéstől. Az Ismerős Arcok zenekar készülődött, hogy zenéljenek nekünk. Gimnazista koromban sokat jártunk a koncertjeikre nővéremmel és a kollégiumi szobatársunkkal. Össze is barátkoztunk velük, de az évek alatt szétszéledtünk, nem tudtunk már együtt elmenni a koncertekre. Néha interneten láttam a zenekar munkásságát, de nem hittem volna, hogy tíz év után itt Déván látom őket újból. Sikerült beszélgetnünk is egy kicsit, felelevenítettük a régi szép emlékeket.
A fotókat a linkre kattintva tekinthetitek meg:
Szép heten vagyunk túl.
Holnap a legkisebb lányom szavaló versenyre megy, persze az egész család is elmegy drukkolni neki.
Este meg várjuk a Mikulást. Remélem, fent tudok maradni, hogy belecsempésszem az ajándékokat a cipőcskéjükbe. Várják már nagyon.
Szeretettel:
Anna nevelő néni :)