Új év, új írás!
Elkezdődött az újév, de tekintsünk vissza egy kicsit még decemberre. Visszagondolva nem tudom, hogyan bírtam ki, nagyon kemény hónapot zártunk. Ilyenkor az alapítványnál nagyon sok program van, sok vendég. Belekóstolhattam a vendégfogadásba is. Ez azt jelenti, hogy egy héten keresztül nálam van egy szatyor kulcs az alapítvány minden ajtajának kulcsa, bárki bárhová be akar menni a vendégfogadóst kell hívni. Nem csak rohangálnom kellett fel s alá a 4. emelet között, de minden vendéget fogadni kell, aki megfordul az alapítvány területén. Tálalás, mosogatás, kávéztatás, elhelyezés a szállásokra. Amikor én voltam beosztva akkor jöttek kamionok, amiket le kell pakoltatnia a vendégfogadósnak, persze az én hetemen mikor jön az a kamion? Reggel 4-kor!!!
Mondták, hogy ha megérkezik a kamion a sofőr hív engem, hogy menjek le a nagyobb fiúkkal lepakolni. Fel is keltem 4-kor, ültem az ágyam szélén a kávémmal és vártam a hívást. Öt óra is elmúlt mire elindultam az udvarra megnézzem miért nem hívtak még. Látom, hogy az autó már az udvarban van, csak a sofőr úgy gondolta alszik, egy kicsit azután csörög, míg én ültem az ágyam szélén hajnalban a sofőr szundikált lent a kocsiban. Sikeresen lepakoltuk a sok ajándékot. Az „angyaljárás” ajándékait pakoltuk le. Minden évben, már 10 éve, az alapítvány gyermekei mind a közel 6 ezer ír egy levelet az angyalkának. Három dolgot sorolhatnak fel, körülbelül 7 ezer forint összegben, amit mi továbbítunk Magyarországra ügyvédeknek, legfelsőbb bíróságra, magán embereknek, grafikusoknak. Ők teljesítik a gyermekek kívánságait. Rengeteg munkájuk van benne. Raktárt bérelnek, hónapokon át, éjjeleken át dolgoznak ott, hogy mind a 83 házba rendszerezve szépen becsomagolva megérkezzenek karácsonyra a gyermekek ajándékai. Teherautókat bérelnek, megszervezik az ajándékok kijutását. Minden tiszteletem az övéké.
Egy kis összefoglaló videót nézhetnek meg erről az alábbi linkre kattintva:
www.keresztenyelet.hu/video/3461/
Angyalkák a családunkban:
A másik ilyen hihetetlenül összetartó csapat a Mikulás csapat Szekszárdról. Ők is több mint 10 éve vállalják be minden évben, hogy az alapítvány összes házához ellátogatnak, beöltözött Mikulás ajándékot ad a gyermekeknek és száraz élelmiszer adományokat visznek az alapítvány otthonaiba.
Akik nálunk voltak Déván mesélték, hogy több napja úton vannak már, pár órákat alszanak, de a jókedvük és lelkesedésük miatt semmit nem lehetett észrevenni, pedig biztos fáradtak voltak.
Képek az alábbi linkre kattintva megtekinthetőek:
A Szekszárdiaknak sokat köszönhetünk. Mikulásra a Szekszárdi Garay János Gimnázium, Szent József Katolikus Általános Iskola Katholische Grundschule és Szent Rita Katolikus Óvoda, és a Szekszárdi Kolping Iskola is készített csomagokat a gyerekeknek. Izgatottan készítették ki a csizmájukat a gyermekek. A lányaim nagyon erősködtek, hogy én is rakjam ki a csizmámat. Kiraktam, nagy meglepetésemre reggel egy szép virág és csokoládé volt benne. A lányaim spórolt pénzükből vettek közösen nekem is ajándékot. Nagyon kis aranyosak voltak, reggel csak a fejüket dugták ki az ajtajukból és várták a reakciómat, hogy örülök-e az ajándéknak. Ennek a meglepetésnek nem lehet nem örülni.
Képek az alábbi linkre kattintva megtekinthetőek:
Az advent hétköznapjait megszínesítette még a reggeli roráté mise, ami 6 órától volt. Talán 2-3 alkalmat hagytunk ki elalvás miatt. Valamelyik reggel egyik nagyobb lányom 5-kor bekopogtat az ajtómon és bekiabál, hogy előre megy a templomba helyet foglalni, nehogy ne legyen üllő hely. Bírom nagyon a humorát, jót kacagtunk, reggel 5-kor valószínű hatalmas tömeg lesz a templomban. Ő minden reggel kitalált valamit, ami miatt olyan jó kedve lett az egész családnak, hogy nem volt kínszenvedés a reggel 5 órai kelés. Csodálkoztam is a lányokon, egyik reggel sem nyöszörögtek, nyavalyogtak, hogy nem akarnak menni. Őszinte leszek ők adtak elég erőt nekem a vidám hozzáállásukkal a reggeli misékhez, egy-két nehéz nap után a hátam közepére nem kívántam a rorátét reggel 5-kor, amikor felébredtem.
A vendégfogadásról még egy kis mozzanat. Én nem hittem volna, hogy valamikor leszek annyira fáradt, hogy bárhol el tudjak aludni, állva nyitott szemmel, vagy egy széken ahová épp leülök egy percre. Azon a héten sikerült minden helyzetben elaludnom. A legnehezebb nap az a hajnali 4 órai „kamionpakolásos” nap volt. Amint lepakoltuk az autót, roráté mise, utána gyerekeket iskolába indítani. Fel sem mentem már a lakásba, mert egy 18 fős német csoportot vártunk ebédre, előkészítettem a vendég ebédlőt, közben a betérő vendégeket megkávéztattam, de már előre féltem a csoporttól, hisz én nem tudok németül. Elérkezett az ebéd, egy kedves kolléganőm segített a nyelvi nehézségeket kiküszöbölni, és nem utolsó sorban a pálinka segített még. Bármelyik vendég elindult felém, hogy valamit kérdezzen tőlem németül én mosolyogtam és csak annyit kérdeztem PÁLINKA???
Ez egy nagyon jó elterelő hadművelet volt, mindig vidáman elfogadták és miután lehúzták az igen erős nedűt el is felejtették mit is akartak kérdezni. Ebéd után felszolgáltam a kávét, indításképp egy kancsó tejet az egyik vendég ölébe öntöttem, először riadtan ránéztem majd kínomban elmosolyodtam és kérdeztem, PÁLINKA?? Jót nevetett az egész asztaltársaság és kértek egy kört a tüzes vízből.
Délután elvitték őket a szomszédos nyomortelepre. Amikor visszatértek az egyik vendég üveges szemekkel leült a pálinkás üveg mellé és 20 perc leforgása alatt magába döntötte, őt már nem kellett kínálnom. Mutogatta nekem a képeket, amiket készített ott, szörnyű látvány volt, de ők még szagokat is ízlelhettek a képek mellé. Sokkot kapott, nem tudta feldolgozni az ott látottakat. Szegény azt hittem lefordul a székről annyi pálinkát megivott. Utána jutott eszembe, hogy két lányom is erről a nyomortelepről való.
Decemberre kaptam egy igen szép feladatot az igazgatónőtől. Egy karácsonyi pásztorjátékot kellett betanítanom a gyerekeknek. Az udvaron össze is szedtem hozzá a 20 gyermeket. Amikor az első próbán barátkoztunk a szöveggel akkor tudatosult bennem, hogy némelyiknek az olvasás is gondot jelent. Édes Istenem én 2 hétig zokogtam, hogy nem fog összejönni a karácsonyi műsor. Az egyik próbán a templomban meg voltak őrülve a gyerekek, a szöveget persze nem tudták, az oltárról ugrándoztak le a kisebb gyerekek. Ott nagyon betelt nekem a pohár, jól kieresztettem a hangomat és lekaptam őket mind a 20 körmükről. A kántor a sarokban meg, sem mert szólalni, csak amikor kizavartam a gyerekeket a templomból annyit mondott, hogy ezt mind felvette a templom kamerája. A templomunk be van kamerázva, hogy online lehessen közvetíteni a miséket. A szentmiséket lehet csak online követni bárkinek, napközben csak az nézheti a mozgást, akinek van hozzá kódja. Csaba testvérnek van hozzáférhetősége, nekem akkor esett le, hogy valószínű látta a mi kis jelenetünket a templomban, amikor egy társaságban beszélgettünk és szó esett, hogy néha fel kell emelnem a hangomat a családban. Annyi volt a hozzá fűzni valója, hogy igen van is hangja a nevelő néninek, majd mosolygott. Elgondolkoztam, hogy én a 4. emeleten lakom ő a földszinten, addig csak nem hallatszódik le a hangom. Nem is, szerintem csak pont akkor pillanthatott be a templomba online.
Volt eredménye a kis cirkuszomnak, másnap a gyerekek gyönyörűen tudták a szövegüket, mindegyik tudta mikor hova kell állni. Amikor először előadtuk a műsort nagyon szépen összekapták magukat. Nagyon büszke voltam rájuk.
Az alábbi linken megtekinthető a karácsonyi pásztorjáték:
www.youtube.com/watch?v=nAfby4ZLvPw
Sikerült az utolsó héten egy karácsonyfát is vennünk. Én annyira elcsúsztam a teendőimmel, hogy megkértem egy kedves önkéntes lányt szaladjon el venni fát nekünk. Délelőtt fontos volt, hogy el legyen intézve, mert az anygalkák hozzák amíg a gyerekek az iskolában vannak. Meg is jött a fa, kibontottuk, szegény fácska annyira gyenge volt, minden ága lekonyúlva ringatózott, bármit ráaggadtunk lecsúszott róla. Kicsit kétségbe estem amint néztem a karácsonyi páfrányunkat, ahhoz jobban hasonlított, de amikor a gyerekek hazajöttek és ragyogó szemekkel körbeállták elszállt minden aggodalmam. Ez a mi saját fánk?-kérdezték, és úgy néztek erre a fára mintha életük legszebb fája lett volna, talán az is volt. Szépen feldíszítették a kis díszekkel amiket saját kézzel készítettek.
Az alábbi linkre kattintva tekinthető meg a kis páfrányunk:
Legkisebb lányom indult szavaló versenyen is, az egész család elment, hogy az első sorból bíztassuk.
Az alábbi linkre kattintva megtekinthetik a vers szavalását és a képeket:
plus.google.com/photos/photo/104460359139375970953/6224803909884609874
Sajnos decemberben az egész alapítványt megrázta Csaba testvér édes anyukája halála. Én személyesen nem ismerhettem Jucika nénit, néha láttam sétálni az udvaron, de sok gyermekkel beszéltem róla és éreztem mennyire tisztelik őt. Elmentünk Csíkszeredába a temetésre is, megható volt, ahogy a gyermekek körbeállták a sírt. Sokan részt vettek a temetésen, Jucika nénit tényleg igazi nagymamaként búcsúztatták. Több ezer gyermeknek volt ő a nagymamája és mindig az is marad. Legkisebb lányom, amikor megtudta, hogy Jucika néni meghalt, magabiztosan annyit mondott, hogy már biztos a mennyországban van, hiszen a nagymamák mind oda kerülnek, Jézuska szereti a nagymamákat. Isten nyugosztalja őt.
Lassan elérkezett a várva várt vakáció. A kisebb lányokat már elvitték a szülők, csak a 3 nagy lányom maradt velem. Ők is hazautazhattak, de szerettek volna eltölteni velem egy csajos hétvégét, amikor nincsenek kicsik. Szép hétvégét töltöttünk együtt. Sokat beszélgettünk, sétáltunk a városban, elmentünk korcsolyázni. A korcsolyázás nagy élmény volt nekik, két lányom soha nem korcsolyázott még, egyedül a legidősebb lányomnak volt hozzá szerencséje gyerek korában akkor is betörött a feje, így nem volt hajlandó a jégre menni.
A linkre kattintva megtekinthetőek a képek:
Sokakban felmerülhet a kérdés, ha olyan szörnyű körülmények közül jönnek, a gyermekek miért engedjük el a szülőkkel a vakációkra. Ezzel a helyzettel nem tudunk mit kezdeni, a szülőnek vannak jogai, akármilyen szülő is legyen. Nekünk sem az a célunk, hogy teljesen elszakítsuk a gyermekeket a családjuktól. Néha meg nem is árt, hogy lássák, miben kellene élniük ha, nincsen az alapítvány. Amikor visszajönnek, sokkal jobban megbecsülnek dolgokat. Az utóbbi időben például annyi ruhát kaptunk, amit ettől eltekintve hálás szívvel köszönünk, hogy a gyerekek nem ismerik már fel a saját ruhájukat. Én naponta mosok többször, mint az őrült a hajtogatásnál meg soha senkié az a ruha, amit mutatok nekik. Pedig ezeket a ruhákat a szennyes kosárból veszem ki, azaz valakinek viselnie kellett mielőtt belekerült. Én nem leszek mindig mellettük, most kell beléjük nevelnem, hogy becsüljék, meg amijük van. Így a vakáció után átválogattuk a ruhájukat bezsákoltuk őket és levittük a kolostorba, hogy vigyék a raktárba vagy más családokba. Elbeszélgettem a lányokkal, mondtam nekik, hogy mostanában nem fognak kapni ruhát, becsüljék meg amijük van és vigyázzanak rájuk. Elővettem pár ruhámat a szekrényből és felsoroltam nekik, hogy melyik darab hány éves. Majd elővetettem velük a ruhájukat és megkérdeztem nekik milyen idősek a ruhájuk. Egy hetes, hónapos szavak hangzottak el. Mondtam nekik, hogy nem irigylem tőlük a sok ruhát, nem azzal van a baj, hanem felnőttként nem fog a rendelkezésükre állni az alapítvány raktára, támogatói. Mindent nekik kell előteremteni.
Mondtam nekik, hogy a hetekben el lehet gondolkozni mi az amit szívesen odaadnának olyan gyermekeknek akiknek semmijük sincs. Apránként össze lehet készíteni a dolgokat, majd beültetem az egész családot egy kisbuszba és kimegyünk valamelyik nyomor telepre. Elvisszük nekik, hogy a saját szemükkel lássák, mennyire örül valaki annak a dolognak, amit ő már nem becsül meg. Nem áll szándékomba, hogy az orruk alá dörgöljem honnan jöttek. Nem is az lesz a célom, de ne felejtsék el, most hol vannak az alapítvány és a támogatók jóságának köszönhetően. Biztos nagy kontraszt lesz számukra visszajönni a meleg lakásba. Nem szeretném, hogy felnőttként olyan emberek legyenek, akik nem becsülnek meg semmit és nincsen kitartásuk. Becsüljék meg az iskolát, tiszteljék azokat a felnőtteket, akik értük dolgoznak, legyenek kitartóak és nem utolsó sorban becsületes értékes felnőtt váljék belőlük.
Egy két szülővel meggyűlt már a bajom. A két legkisebb lányom vakáció után mindig majdnem ruha nélkül jött vissza. Legutóbb nagyon mérges lettem és nekiestem a lányok apukájának, mert a csizmát, amit egy hete kaptak eladta a lábukról. Elzavartam a lakásból és mondtam neki, hogy a csizma nélkül be ne merje tenni a lábát Dévára, nem is merte csak telefonon hívogatott. Mondtam neki, nem fogadom a hívásait és a lányaival sem beszélhet, amíg vissza nem hozza a gyermek csizmáját. Egy hónap után bekopogtatott az ajtón egy új csizmával, mondtam neki, hogy ez nem az, amit én adtam a lányomnak. Akkor bevallotta, eladta a csizmát 15 lejért (egy doboz cigiért). Kérdem én, és mennyibe került ez az új csizma?
A felelet, 100 Lej! Most akkor kinek is érte meg ez a cirkusz?
A karácsonyi vakációra is hazavitték a lányokat, mondtam neki, hogy a zoknikat is átszámoltam úgy adogassa el a dolgokat. Amikor visszajöttek a lányok, hiánytalanul megvolt minden, és még ki is tetűzték őket. Tudták, hogy oltári nagy patáliát csapok, ha ruha nélkül koszosan és tetűsen hozzák vissza a lányokat. Ezek a szülők, most csak azért viselkednek normálisan, mert elcsodálkoztak, amikor egy anyaoroszlánként nekimentem az apukának és olyan lányokért álltam ki akik nem is az enyémek hanem az övéké. Meglátták, hogy a gyermekeik jó helyen vannak, nem kéne magukra haragítaniuk engem, ha a szülőkkel szembe mertem menni bárkinél megvédem a lányukat. Meglátjuk meddig tart náluk a jó magaviselet.
Miután mindent elintéztem itt Déván végre hazalátogathattam egy kicsit én is a vakáció idejére. Sikerült időt szakítanom a családomra, barátokra, személyesen megismerhettem ismeretlen támogatóinkat. Sok jó emberrel találkozhattam. Budapesten is eltöltöttem néhány napot. Rohantam egyik helyről a másikra. Az egyik nap gyönyörűen kisütött a nap, épp az egyik hídon utaztam át, de leszálltam egy pillanatra megcsodálni a nap sugarait a Duna vizén. Elfelejtettem, hogy honnan vagy hova rohanok, csak álltam ott néztem a vizet és Budapestet. Gyönyörű volt, ismét láttam benne a szépséget, előjöttek régi emlékek. Tíz évet éltem ott, ez a város volt a központom, de amikor már saját magamban vagy másban sem találtam meg a központot összepakoltam és a hátam mögött hagytam mindent. Augusztusban sírva ültem a Duna partján és nem tudtam mi lesz velem, összejöttek nagyon a dolgok. Pár hónap elteltével magabiztosan álltam ugyanannak a folyónak a partján és újra megláttam benne a szépséget. Hiányoztak a lányaim, mert jelenleg már ők jelentik a központot, a dévai kis családom. Vegyes érzelmekkel szálltam fel a buszra vissza utam előtt. Örültem is meg nem is, de amikor megérkeztem, legkisebb lányom meglátott és sírva ölelt meg annyira örült nekem, akkor elszállt minden aggodalmam, jó helyen vagyok. Olyan helyre kerültem ahol szükség van rám.
Elkezdtünk egy reményekkel teli évet. Megkezdődött az iskola, indulásképp késő estig ültem a 10 éves lányommal a házi feladat miatt. Egész nap kergettem, hogy tanuljon, képtelen volt a házi feladatokra koncentrálni, ebből kifolyólag késő estig elhúzódott a tanulás. Mindenki aludt már, szegénynek már a szemei folytak ki, amikor végeztünk megkérdeztem megérte ilyen sokáig fent maradni?
Megölelt és bocsánatot kért, másnap iskola után azonnal leült tanulni magától, hozta nekem megmutatni a kész házi feladatot, hogy ellenőrizzem le. Bizonyos dolgokban nem árt, ha önállósodnak már kis korukban, annál könnyebb lesz nekik később.
Mint már említettem, nem leszek velük életük végéig, hogy igazgassam őket. Most kell megtenni értük, még amit lehet, ami egyszer a javukra fog válni.
Kívánunk mindenkinek szeretetben gazdag évet és köszönjük a sok támogatást!
Szeretettel:
Anna nevelő néni és családja